Amikor egyik héten zseni, a másikon bizonytalan – Mi zajlik ilyenkor a fiatal sportolók fejében? Az utánpótlás sportban sok szülő találkozik azzal a helyzettel, hogy a gyermeke egyik héten kiemelkedően játszik, magabiztos, aktív, keresi a labdát, kezdeményez, majd a következő mérkőzésen visszafogottabbnak, lassabbnak, bizonytalanabbnak tűnik. Ilyenkor teljesen természetes, hogy felmerül a kérdés: mi történt? Elfáradt? Nincs kedve? Nem figyel? Nem akarja eléggé?

A modern sportpszichológiai és orvosi szemlélet azonban egyre világosabban mutatja, hogy ezek a teljesítményingadozások utánpótláskorban nagyon sokszor nem akaratbeli vagy motivációs kérdések. Sokkal inkább az idegrendszer fejlődéséből, az érzelmi működésből és a stresszre adott biológiai reakciókból fakadnak.
Gyermek- és serdülőkorban az agy még fejlődésben van. Különösen azok a területek, amelyek a döntéshozatalért, az önkontrollért, a figyelem szabályozásáért felelősek. Ezzel szemben az érzelmi reakciókért felelős agyi rendszerek hamarabb „érnek”. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek sokszor erősebben élnek meg érzelmeket, miközben még tanulják, hogyan kezeljék ezeket.

Egy mérkőzésen a tét, a hibázástól való félelem, a csapattársak, az edző, vagy akár a pálya szélén álló szülők jelenléte is erős belső reakciókat indíthat el. Ilyenkor a szervezet stresszválaszt ad: hormonok szabadulnak fel, a figyelem beszűkülhet, a mozgás nehezebbnek érződhet, a döntések lassulhatnak. Kívülről ez néha úgy látszik, mintha a gyermek „nem lenne ott fejben”, miközben valójában túlterhelt idegrendszeri állapotban van.

Fontos megérteni: ilyenkor a gyerek legtöbbször nem nem akar jól játszani. Hanem átmenetileg nem tud hozzáférni a képességeihez.
A motiváció szempontjából a fiatal sportolók idegrendszere különösen érzékeny a visszajelzésekre. A biztonságos közeg, a támogató kommunikáció, a sikerélmények segítik a tanulást és a fejlődést. A túl erős kritika, a hibákra adott negatív érzelmi reakciók vagy a folyamatos teljesítménynyomás viszont csökkenthetik a kezdeményezőkészséget. Ez nem lustaság vagy érdektelenség – ez idegrendszeri válasz.
Ebben a folyamatban a szülők szerepe hatalmas. A legtöbb gyermek szeretne megfelelni a szüleinek – még akkor is, ha ez nincs kimondva. Sokszor egy arckifejezés, egy sóhaj, egy mérkőzés utáni kérdés is erős belső folyamatokat indíthat el. A gyerekek sokszor nem azt „hallják”, amit mondunk, hanem azt érzik, amit közvetítünk.

Ezért különösen fontos a mérkőzés utáni első reakció. Ha a beszélgetés azonnal a hibákról, a döntésekről vagy a teljesítményről szól, a gyermek könnyen azt érezheti, hogy az értéke a teljesítményétől függ. Ez hosszú távon növelheti a hibázástól való félelmet, és csökkentheti a kreativitást és a bátorságot a pályán.

Ezzel szemben az élményre fókuszáló visszajelzések biztonságot adnak. Például:
„Jó volt nézni, hogy játszol.”
„Örülök, hogy élvezed a focit.”
„Láttam, hogy küzdöttél.”

Ez nem azt jelenti, hogy nem fontos a fejlődés vagy a tanulás. Inkább azt jelenti, hogy a tanulás biztonságos közegben történik a leghatékonyabban.
Az utánpótlás sportban a fejlődés nem egyenes vonalú. Hullámzó. Lesznek kiemelkedő időszakok és lesznek nehezebbek is. Ez teljesen természetes, különösen egy olyan időszakban, amikor a test, az idegrendszer és a személyiség egyszerre fejlődik.
A legfontosabb üzenet talán ez: a gyerekek nem csak sportolók. Fejlődő idegrendszerrel, fejlődő érzelmi működéssel, tanuló figyelemmel rendelkező fiatal emberek. Az a környezet, amely ezt megérti és támogatja, nemcsak jobb játékosokat, hanem stabilabb, magabiztosabb, sportot hosszú távon szerető fiatalokat nevel.

És talán ez a legnagyobb közös célunk.